Át a galériára!»

1. Ekpafat: Pókháló
   2012, Február 6., 23h
2. Ekpafat: Léleknevem
   2012, Február 6., 23h
3. Ekpafat: Megkondúlt a nagyharang
   2012, Február 6., 23h
4. Ekpafat: A gyűrű
   2012, Február 6., 23h
5. Ekpafat: Álmodó Tisza part
   2012, Február 6., 23h
6. Ekpafat: Az elszakadt láncszem
   2012, Február 6., 23h
7. Ekpafat: Búcsúlevél
   2012, Február 6., 23h
8. Ekpafat: Vasvirág
   2012, Február 10., 16h
9. Ekpafat Vasánapi öreg
   2012, Február 10., 16h
10. Ekpafat: A prímás lánya
   2012, Február 10., 16h
További bejegyzések
1.-  11.-  

Archivum
rss newsfeed icon
Hirdetés
Naturkozmetikumok


Ekpafat novellák

Csatornák : MIND    Tárogató Hangján novellák  (18)  
2012, Február 6., 23 óra

    Nem emlékszik semmire este kilenc körül kiütötte magát. Az alkohol és a tabletta egyre hamarabb fejti ki hatását. Azt ígérték, megszokja, és mindennap vidámabban ébred, hát ennek bizony a jelét sem látja, a mókuskerékből nincs kiszállás. Rettentően fájt a feje, a halántéka lüktetett, nem akarja kinyitni a szemét, fél a fénytől, és a tükörtől.
    Egy meleg testet érintett, ami egészen hozzá simult, szinte ráterült. Úristen, ki lehet az? Megborzongott. Kavargó nyomorral, az öklendezés határán, nyelte könnyeit.
    Sovány, kövér, fiatal, vagy öreg, semmire nem emlékszik. Oly mindegy, már túl van rajta, reméli…
    Undorodik, magától és a kuncsaftjától...
    Meddig kell még ezt csinálni, nem tudja, egyelőre, muszáj, kell a pénz. A gyerek addig maradhat a nagyanyjánál, ameddig fizetni tud érte. Azt még sem várhatja el, hogy rokkant-nyugdíjából a gyerekét az anyja tartsa el. Ha akarná, sem tudná, mert kevés, nagyon kevés, lassan már a rezsit sem fedezi.
    Hétvégén, amikor hazaindul, minden alkalommal elhatározza, hogy visszaút csak egy lesz. Aztán jönnek a csekkek, és a beadott önéletrajzra az elutasítások, túl magasan iskolázott a feladathoz, ezért nem tudják alkalmazni.
    Három szak, egyetemen. Nem előny manapság, sőt hátrány, bíz az a javából.
    Nem régen a közeli fürdővárosban jelentkezett csaposnak, már majdnem magának tudhatta az állást, csak egyetlen kérdés volt hátra, az iskolázottsága. Mint a villámcsapás, úgy érte a tulajdonost a válasz.
    A férfi szinte hadarva közölte, akkor még sem, ne haragudjon, és sorolni kezdte az érveit. Előfordulnak spicces emberek, akiknek néha eljár a kezük, no persze, nem kell agresszióra gondolni, de egy kis tapogatás nem zárható ki. Volt valaki, aki szintén magasan iskolázott volt, és itt hagyott cakkot-papot egy ilyen affér után, két napig be kellett zárni a presszót, akkor megfogadta, túliskolázott embereket nem foglalkoztat, fejezte be ellentmondást nem tűrő hangon. Széttárta a karját, és elköszönt, válaszra sem adott lehetőséget.
    
    Óh, ha tudná, hány kéz tapogatja végig, és tűrnie kell, mert ha elutasítja, nem lesz az érdeklődőből vendég. Alig várta, hogy hazaérjen. Beállt a zuhany alá, soha nem érezte magát ennyire piszkosnak, mint akkor. Zokogva próbált megszabadulni, az évek óta rárakodott szennytől, de semmit nem tudott magáról lemosni.
    
    A tükröt sem szívesen használta rendeltetésének megfelelően, mert nem szeretett szembenézni magával. Tudta, hogy izmos, kemény teste, még kívánatos, a szolárium is kellő színt adott, könnyen el tudja adni. Fizikai testét árunak, munkaeszköznek tartotta, azóta, ami óta minden porcikája érzéketlenné vált, az anyag nem fájt, de lelkének összetört cserepei minden rezdülésre, szúrtak, égettek, egy romhalmaz lett belőle.
    Nem emlékszik, de az is lehet, hogy nem akar, vagy a sors ajándéka, hogy elfelejtette, milyen a szerelmi ölelés.  Jó ez, mert könnyebben tudja végezni a "munkáját".
    Egyre nehezebb kitermelni az óriásra duzzadt hitelt, és az egyéb megélhetéshez szükséges költségeket. A konkurencia is feljövőben, egyre fiatalabb gyereklányok érkeznek a pályára.
    Otthon a faluban senki nem tudja, mit csinál, merre jár.
    Hegyekről, síparadicsomokról, tengerpartról, szállodákról, gazdag szülőkről, gyönyörű okos gyerekekről mesél, akiket tanít, korrepetál, hogy tökéletes maradjon az anyanyelvtudásuk.
    Meséiben, csodás környezetben, gyönyörű tájakon jár, különböző jó emberekkel hozza össze a jó sorsa, okos vidám gyerekekkel veszi körül magát. Kezeivel szinte érinti az örök reményt ígérő fenyőket, ahol a téli nap sugara ezernyi csillámmal hinti be a havas tájat, és szikrázó fénnyel díszített pályákon síel a gyerekekkel.
    Fantáziája nyáron a tengerpartra repíti, talpa alá homokszőnyeget terít, lábát a tenger hullámai lágyan nyaldossák. A Nap arany barnára festi bőrének színét, lágy szellő borzolja dús haját, és az ég kék bársonyát tükrözi vissza a tenger.
    Miközben fürdőznek a tengerparton, és a gyerekekkel labdáznak, önfeledt kacagásuk messze elhallatszik. Erre a csilingelő hangra figyel fel egy dúsgazdag, jóképű férfi, aki egy hozzásodródott labdával beszáll játékba. Megismerkedésük napján, vacsorázni hívja. Szinte egyszerre kérdezik ugyan azt egymástól. Minden olyan, mintha öröktől összetartoznának. A négy elem harmóniájában egymásra találnak. Az özvegy férfi a kislányával él, nörszöt keres, kéri, költözzön hozzá, és vigye magával a kisfiát.
    
    Környezetében életét így ismerik. Kétféleképpen reagálják le. Van aki, irigyli a szerencséjét, más drukkol, hogy elnyerje boldogságát. Senki nem tudja, hogy fantáziája vásznát szövi pókhálóból, amelyben áldozatként maga vergődik.

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b439
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    Volt egy kislány, Gizella Erzsébetnek keresztelték. A családban Gizikének, Gizusnak hívták, mégis néha egy kedves hang, Ekpafatnak szólította.
    Amióta visszaemlékszem, ez akkortájban kezdődött. Keresztnevemen való szólításaim ellen egyre gyakrabban tiltakoztam.
    -Nem Gizike vagyok, hanem Ekpafat.
    Az édesanyám megkérdezte, honnan veszek ilyen butaságot, hiszen ilyen név nem is létezik.
    Elmondtam, hogy van egy néni valahol, aki engem így szólít, nem láttam soha, de a hangját gyakran hallom.
    -Soha többé ne mondd senkinek, hogy te Ekpafat vagy, ne beszélj erről, mert kinevetnek a barátaid, ki közösítenek, és hazugnak tartanak. Nem játszanak veled, barátok nélkül maradsz. Neked az a neved, amit születésedkor kaptál. Senkinek sincs más neve. Te okos kislány vagy, megérted. Mi soha nem hazudunk, neked sem szabad.
    Ezek után soha nem mondtam, hogy Ekpafat vagyok. Néha még szólított a hang, csak neki mondtam el, hogy nem lehetek Ekpafat.
    A gyerekek valóban kigúnyoltak.
    -Mi van, már nem vagy Ekpafat? –kérdezték néha.
    Ezt követően, gyermekként nem hallottam többször a hangot.
    Felnőttként ugyan, néha eszembe jutott, de akkor már én is gyerekkori képzelgésnek tulajdonítottam a régi emléket.
    
    Évtizedek teltek el az óta. 1992 óta kutatom, tanulom és tanítom a lélek és a szellem csodáját. Tanfolyamok keretében többször hallottam léleknévről. Nekem mindig, az  Ekpafat jutott az eszembe, úgy éreztem, én megkaptam már gyermekkoromban.
    
    Felnőttként, erről csak a férjemnek beszéltem.
    
    Sok éve már annak, egy tanfolyam keretében, Csiky Ildikó: Sorsunk a számokban, című könyvét ajánlották, kézikönyvnek. Ebben találkoztam a betűk és számok kozmikus jelentésével. Elsőnek az Ekpafat név jutott eszembe, hogy elemezzem. Óriási felismerésben volt részem, a betűk kozmikus jelentése, a teljes életutamat vetítette elém. Sokáig döbbentem néztem az elemzést. Ekkor ismét hallottam a hangot, vagy csak felidéztem, ma már nem tudom, de tisztán hallottam a léleknevemet. Meditációim során sokszor kérdeztem az Ekpafat névről, mindig visszajelzést kaptam. Egy Szegeden élő idős jezsuita Atyától kaptam évekkel ezelőtt megerősítést. Az Atya szüleim lelki segítője volt, mint gyóntató pap. Megjelent könyvem első mintapéldányát neki küldtem el. A borítón elhelyezett léleknevem magyarázatáról ezt írta:
    
    „Nevével kapcsolatban, bizonyára többet meg fogok tudni.  Az Ekpafat név számomra egyiptomi tartalmat, jelentést hordoz. Nem tudom, hogy a kopt keresztényeknek van-e ilyen nevű szentje. Egy biztos számomra, hogy Testvért ilyen életre hívta meg Isten családjával".
    
    Kardos Mihály Atya nyolcvan év fölött volt akkor, nem tudom él-e még. Számomra épp úgy igazi szent, mint a családom számára volt. Hiszek neki, és bízom benne.
    Évek óta, -az elemzés felismerése óta- használom az Ekpafat nevet. Könyveim is ezen a néven jelentek meg, csak a belső oldalon, és a borító hátsó oldalán van feltüntetve, a teljes, hivatalos nevem.
    Férjemtől, legszebb ajándékként a nevét kaptam, így lettem Lélek Sándorné...
    Az elmúlt évben egy számomra majdnem tragédiába fúló dolog kapcsán kerültünk kapcsolatba, pár barátommal együtt egy  kopt keresztény (ortodox közösségben élő) Indiában tartózkodó guruval.
    A legnagyobb megdöbbenésemre úgy írta meg, a valószínű kopt keresztény valamikori kötődésem, hogy semmit nem tudott Kardos Atya évekkel ezelőtti, feltételezéséről.
    Most már biztos vagyok benne, hogy keresztségemben megjelölt nevem mellé, gyermekkoromban a léleknevem is megkaptam…

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b440
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    Hömpölygő fodrokkal érkezett a hídhoz a zabolátlan folyó. A pillérek előtt fekete tölcsért formálva egy-egy örvény futott le a meder fenekére.  A Nap sugara sem fest már aranylófény csíkot a vízre. Erősen szennyezett lett, híres szőkesége is megkopott, víztükrében sem látni már a felhőgyerekek pajkos játékát.
    Az asszony szontyolodottan nézte folyót, miközben szeme egyre a túloldalt pásztázta. A dúslombú öreg fák körvonalát már alig fogta fel a megromlott látása.
     -Mennyit változott a világ, egy emberöltő alatt. A túloldal lassan kihal, hol vannak az emberek?
     -sóhajtotta halkan.
    Óriási strand volt ott valamikor, aranyhomok szőnyeggel a partján. Alig pár métere a turul pályákon, reggeltől estig vérre menő sörmeccsektől volt hangos a strand. A vízben színes bójákkal elkerített gyerekpancsolók elejétől végéig megteltek.
    -Hangos kacagások, boldog gyermek zsivaj, hol vagytok? – kérdezte ismét csendben magától.
     Körülnézett, hallotta-e valaki, hogy magában beszél?
    Nem volt ott lélek sem, hát megnyugodott.
    Elindult a sétányon a síri csendben.  A régi játszóterek és az ivó kutak eltűntek, a padokat széthordták, a tarka kavicsszőnyeget lebetonozták.
     Rohannak az emberek, elfelejtették a sétát. A szegények sietősen vagy két keréken, a gazdagabbak négyen. A még gazdagabbak a vízen puccos hajóval, vagy a levegőben pilótával magángépen.
    Azt beszélik, nem is oly régen, alig pár éve, a fedélnélkülieknek volt menedéke a híd közeli park. Döntöttek az okosok, ha nincs pad, nem lesz annyi hajléktalan. Ne, hogy már ott csúfosodjanak az éhenkórászok, a belváros közepében. A padok híján, a csupasz földön megfáztak és elköltöztek. Volt, aki a másvilágra, ahol nincs hideg, és angyalok szféráját hallgatja…
    Hóhéraik ígértek Kánaánt. Munkát, kenyeret, lakhatást, no meg kolbászból kerítést.
    Megtöltötték a raktárakat morzsával, mikor eljött az idő, megkezdték a szórást. Milliós fogsor csillant a gőgős fintor mosoly mögött, amint fogatlan koldusok földig hajolva, csókot nyomtak a harácskézre, amelynek az óráján brillcsillag ragyogott.
    Megtervezett nyomor, gyurma emberek, felettük páholyok. Előttük bársonyszékben a hatalom.
    Nemzet, lassan kimondani is vétek, nemzetközivé lett a világ egy emberöltő alatt. Család? Ugyan kérem…
     Karrier, fordított köpönyeggel, valósítsd meg önmagad kurzusokkal! Csak a mának élj és fogyassz!  Ne törődj a múlttal, mely gondolkodásra késztet! Élj a jelennek, holnap mi lesz, megmondják neked, csak kövesd az utat, gondolkodnod nem szabad!
    Eddig merült az asszony a gondolat tengerébe, mire a sétány végéhez ért. Megszólalt a Fogadalmi Templom nagyharangja.

    Döntött, még sem a szeretett folyót választja…
     Sorspoggyászát vonszolva rója tovább göröngyös útját, míg végére nem ér. Végrendeletében azonban meghagyja, a templom alagsorába helyezzék az urnáját, hol orgonahangra angyalok kara énekel majd…  
     Számolni kezdett…
    Lakása árából a jelzálog levonás után, talán annyira még futja...

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b441
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    

        Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, üres volt a doboz helye. Nem értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, mely mostanában egyre hangosabb, azt mondják keringés elégtelenség, ilyen korban gyakori tünet.  Mit tegyen, szólni nem mer, ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibe, felállt és kutatott tovább. Ahogyan a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent és hátrazuhant. Kiáltott és jajgatott, mindenzt hiába tette, lába a teste alatt landolt. Próbált felkelni, de a fájdalom belé hasított, ezért mozdulatlan maradt. Várt, mi mást tehetett volna, majd csak eltelik egy óra, és megérkezik a család. Fázni kezdett, a hűvös parkettán. Legalább csúszni tudna, nem messze tőle van egy szőnyeg, amit magára húzna. Még egy próbálkozás, egyetlen méter kellene csupán. Amint megmozdult, mintha csontját törnék, iszonyú fájdalom hasított a combjába.
        - Combnyaktörés? Úristen csak azt ne! – suttogta magában.
        Az ő korában műtét, szögecselés, mankó, és járókeret. Ekkora helyen azzal közlekedni nem lehet, akkor marad az ágy. Nem kellett kiszolgálni soha.  Ha magát nem tudja ellátna, azt nem éli túl, biztosan tudja...
        Nem maradhat a földön fekve, fel kell állni, és menni kell, nem hagyhatja el magát. Körülnézett, a kis sámlit maga mellé húzta, rátámaszkodott, és iszonyú kínok között kiszabadította a lábát.
        Mozgatni tudja, akkor nem tört el, örömében elsírta magát. Nem érdekelte már a kincs, ami nincs!
        No, azért nem volt oly egyszerű mutatvány, centinként csúszott tovább, hogy a fotelt elérje. A karfába kapaszkodva neki gyürkőzött és felállt. Nézte a nyitott felső polcot, kezének helyét a ropogós textília között.
        Járhatott volna rosszabbul is, nyugtatgatta magát.
        Fájt a lába, háta és a dereka, öreg csont már ilyen, ha el nem törik, a zúzódás sokáig megmarad és sajog.
        Kiment sántikálva és megterített. Miután minden a helyére került, titkon az órájára pillantott, és gyertyát gyújtott. Hamarosan megérkezik a család. Ünneplőjét felöltötte, rátekintett csupasz kezére.
        Hová tűnhetett az a doboz? -kérdezte magától százszor.
        Nem járt a lakásban más idegen, csak az a két férfi a hivatalból környezettanulmányon, gyógyszer-támogatás ügyben. Nem, az nem lehet, jól öltözöttek voltak, oly illendően viselkedtek. No, meg aztán igazolványt is mutattak. A dobozt sem láthatták, az igazolványt meg a retikülből vette elő, ami a másik szekrényben volt. De hiszen fel sem álltak. -korholta magát, minek vádaskodik.
        Vagy mégis, amikor a kamrába ment, süteményért? Csak is így lehetett. -szőtte a gondolat fonalát tovább.
        Mit fognak szólni a család, ha elmeséli, hogy meglopták, becsapták? Elszégyellte magát.
        Az ajtóban kulcs fordult, vidám csapat érkezett. Elől az öreg, nagy csokorral, köszöntötte szép szóval. Csillogott a szeme, olyan volt, mint régen, amikor a kezét megkérte. Szép szavait csokorba szedve köszönte meg a boldog ötven évet.
        A lánya és a fia következett, utánuk az unokák. A komódon gyűltek a szépen csomagolt pakkok. Állt meghatottan, de csak az eltűnt dobozra gondolt. Szeméből peregni kezdtek a könnyek.
        Férje gyors vigaszt remélve a zsebéből apró csillogó díszdobozt varázsolt. Miként annak a tetejét megnyitotta, azt hitte, elájul, benne a vastag karika, amit a dobozba rejtett.

    

        Nézi a gyűrűt, még sem az, hiszen egy csillogó kő van benne, az csak hasonló. Mi történik itt, fel nem fogja, egyforma, de még sem az?
        -Ugye, csodálkozol? -kérdezte a párja mosolyogva.
        -Meg szerettelek volna lepni egy brilles gyűrűvel, ehhez kellett a méret. Tudtam, a kevés ékszeredet hol rejtegeted. Mivel aranykarikánk a félévszázad alatt megkopott és behorpadt, gondoltam készíttetek helyette egy ugyanolyat, csak briliáns kővel ékesítettet. Nékünk ilyenre úgysem tellett, megleplek hát vele. A gyerekeknek elmondtam a tervet. Segítettek ők is benne, nem volt annyi pénzem. Azt hittük, lesz még idő visszatenni a köszöntésig. Hányszor eljátszottunk a gondolattal, hogy meg fogsz lepődni, mikor ünneplőd felöltöd, és az ékszeredet az ujjadra húzod.
         A nyitott ajtón bekukkantva, mi lepődtünk meg, látva az ágynemű feldúlva, így hát lebuktunk. Kérünk, bocsáss meg! Kárpótlásul a kellemetlenségért, csillogjon hát ujjadon a gyémánt, add hát a kis kezed. -kérlelte asszonyát.
        A férfi szemében a hálakönnyek igazgyönggyé értek, amint a gyűrűt felhúzta. Az apró kis kövecske beragyogta, a szeretet sugarát szórva, az egész családot a boldog ünnepen.
        
        A boldog "ara" már nem érzett fájdalmat, elhallgatta az esést, pedig jól tudta a lila foltok rövidesen megjelennek a testén.

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b442
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    Mielőtt elrepítette az éj szekere az álmok birodalmába, nagy elhatározásra jutott, előrehozza későbbi programját.  Kora reggel a nyakába veszi a várost. Nem tudja, mi sürgeti, talán a vágyakozás, még egyszer a felkelő nappal együtt látni azt, amit, már csak az álmaiban láthat. Amint pillái elnehezedtek, megérkezett álomtündér. Smaragddal díszített pálcáját suhogtatva könnyű, és szép álmot varázsolt…
     

    Fiatal, életvidám kesehajú teremtés sétál a szőke Tisza partján. Ámulva nézi a víz játékát, a pajkos fodrokat, amint aranyló fürtjeikkel tetszelegnek a víz tükrében. A hídhoz érve hiába próbálják a  haragos örvények maradásra bírni őket, azok kikacagják, és futnak tovább. Óriási csobbanással egy öreg harcsa szalutál. A Nap, százezer ecsetjével aranyló csillámcsíkokat fest a folyó vízére. Az ég, kék bársony takarója alatt apró bárányfelhők fogócskáznak egymással. Lassan ébred a város. Nem sokára indul a hömpölygő embertömeg, a híd mindkét oldalát elfoglalva az újszegedi strandra. Családok, ételhordókkal a kezükben vonulnak a partra, hangos gyermek zsivaj kísérettel. Partra érve,  a zöld pázsitra plédeket terítenek, kényelmesen elhelyezkednek egy öregfa árnyéklombja alatt.
    Üzemi öltözők, nyaralók sora kínálja magát a pihenni vágyóknak, pingpongasztalokkal a teraszán. Nem messze tőle, az épület végében, sakkasztalok sorakoznak. Kicsit távolabb röplabda pályához hasonlítható, turulpályák csalogatják a sportolni vágyókat.
    Aki nem hozott otthonról elemózsiát, az sem marad éhes. A bejáratnál, vendéglátó-ipar gondoskodik, hogy ne korogjon a gyomor, fillérekért kínál finom ételeket. Aranyló húslevest, cérnametélttel, sárgarépával, zöldséggel, még velős csont is akad annak, aki idejében érkezik. Jelen van a magyar konyha minden fogása. Marhapörkölt galuskával, pacal tarhonyával, vesevelő tojással, káposztás cvekedli, a remegő túrógombóc, és a finom palacsinta...

    Ha túl soknak tűnik az emberes adag, fél áron kapható zóna. Egyet nem szabad rendelni, rántott szeletet. Nem azért, mert nem jól készítik, hanem olyan vékonyra klopfolják, hogy átnézve rajta, látni lehet a Fogadalmi Templom toronyóráját.
     

    Talán nincs olyan szegedi, aki ne keresné fel a nyári hőségben a parti strandot.

    Amikor az ember túl jut a strandolás évein, és pihenni vágyik, a városi oldalon választhatja, a Stefániát, ahol az öreg fák lombjai összesimulnak, lombsátraik alatt az öreg padokon pihenést kínálnak a megfáradt vándornak. Majdnem minden bennszülött ismer olyan párt, akik itt találták meg csillogó ezüstszálakkal a hajukban, a boldogságukat. Volt, aki unokájával érkezett a játszótérre, amelynek egyik padján véletlenül, éppen, akkor és ott- magányát olvasással oldotta egy öregúr. A kisgyerek labdáját Ámor "véletlenül" a lábához gurította...
    Ámor örök őrzője a parknak.
    A fák este a fiatalok szerelmi vallomásait hallgatják, cinkosan segítik, a nyilak célba találását. Olyan érzése van az embernek, ebben a kavicsos parkban, mintha Isten az élet körforgását biztosítaná általa. Nappal a játszótéren a gyerekek múlatják az időt gondtalan vidámságban. Délután idős párok és magányosok sétálgatnak, olvasgatnak a védő lombok alatt, este szerelmes fiatalok töltik meg az öreg padokat.
    Erzsébet királyné gyönyörű márvány szobra áll a régi vár előtt, mögötte a Múzeum hátulsó fala őrzi álmát. Ha átmegyünk a híd alatt, ott terül el a halászcsárda. Sokan állítják a legjobb halászlé, halpaprikás és haltepertő itt készül. Nincs is üres asztal esténként. Aki ragaszkodik a helyben főzött tiszai pontyhoz és harcsához, az türelmesen kivárja, még távozik egy jóllakott társaság. A halpaprikás illatával megtelve a kőbástyával védet park hídon túli oldalához ér a kesehajú lány. Készülődnek a kajakosok. Úszóházak sorának paradicsoma tárul a szeme elé. Nagy itt a sürgés, forgás. Dinasztiák adják egymásnak a kulcsot, örök státusz szimbólum.
Kajakok, kenuk futnak a csörlőkön, nagyot loccsanva érkeznek a vízre.
    A kislány elindult élménnyel megpakolt tarisznyájával az otthonába, ahol vár rá a reggel. Álomtündér varázspálcáját megsuhintotta, és visszarepítette  az „itt és most”-ba...
    Öreg szemébe műkönnyet cseppentve, tervét teljesíteni készült. Sietve öltözködött, gyorsan megreggelizett, frissen pattogott, már ahogy ezt az ő korában teheti. Tudta nehéz nap előtt áll. Bejárni álmai valóságos tájait, amelynek nyoma sincs már. A Stefánián eltűnt a régi játszótér, a park lombjai depressziós fájdalmukban ásítoznak, eltávolodva egymástól, nincsenek kacagó, sikongató gyerekek, olvasgató, kötögető öregek. Az öreg fák csak este bújnak össze, mikor lombsátort terítenek a még szerelemre vágyó fiatalok fölé. Egyre ritkábban jár erre Ámor, nyilait megmérgezték, a demoralizáló fekete seregek. Diszkók pillanatnyi, őrjöngős mámora váltotta fel a szenvedélyes, beteljesedésre váró, izzó szerelmeket.
    A Tisza partjára érve, rettegő piszkos habjaival futott a folyó, az örvények is elbújtak félelmükben, ciános szennyezéstől félve. Büszke, szőke folyónk tudja, a múltat soha nem szabad feledni, mert csak éberséggel lehet túlélni a manipulált jövőt.
    Túloldalára áttekintve, eltűntek a gyári üdülősorok, a meleg ételt kínáló éttermek. Nem hallani az aktuális slágereket, Marina és a csoda autó már a múlté. Eperfagyit sem kínál a pancsoló kislány.
    Helyette esténként diszkózene tölti be a tájat. Az úszóházak fogyatkoznak, magántulajdonban úsztak fel a túl végre. Sétahajó alkalmanként indul még, de nincs arra már sem igény, sem pénz. A halászcsárda is beljebb költözött, helyén egy nyugdíjasház épült. Előtte jól megtervezett európai játszótér, illemhellyel. Itt találkozhat nagymama és unoka tekintete, ha az egyik kimegy az erkélyre…
    Még integethetnek is egymásnak. A családok széthullottak.
    Egyetlen örömteli élményben azért lehetett része, a korán kelőnek. Erzsébet királyné kiköltözhetett rabságából a park frekventált helyére, a színházzal szembe, ahol nem messze tőle Dankó Pista áll hegedűjével, a jó hírű régi Hungária Szálló előtt, amelyre már csak egy lerobbant, összerogyni készülő épületegyüttes emlékeztet. Azt beszélik az itthoniak, éjszakánként a tisztalelkűek hallják, hogyan hegedül a királynőnek a Cigány Prímás király.
    Hiába várja bárki, hogy találkozzon egy öreg harcsával, napokig fürkészheti a vizet, ritka vendég ma már, szalutálni sincs kedve, ha egy eltévedt öreg erre jár. Szennyezett lett a folyó, fényét, csillogását elveszítette, hiába fest rája ecsetjével arany sugarakat a nap.
    Fájó szívvel ér véget a reggeli séta, szeméből könnycseppek gördülnek le a műkönnyet kimosva…

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b443
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    Mélyen kotorászott a zsebében, megcsörrent benne az aprópénz, tenyerébe összeszedte, majd kivette a zseb fogságából az összezárt markát, kinyitotta és számolni kezdte. Nem sok, állapította meg búsan, három kisfröccs ára. Elgondolkodott, újra számolni kezdett, az nem lehet, hogy csak ennyi, sokan adtak ma neki, azt hiszi valami fizetésnapforma lehetett, mert néha mosolyogtak hozzá, ahogyan a pénzt feléje nyújtották. Ismét nadrágja zsebét kutatta, az ujja megakadt egy lyukba, tehát megvan a bűnös, a szakadás miatt elpotyogtatta. A maradékot a másik zsebébe csúsztatta, miután meggyőződött róla, hogy az megtartja. Végig nézett magán. Ruhája tiszta, nadrágja ugyan az élét régen elhagyta, nincs áram, kivasalni nem tudja. Pulóverja kissé bolyhos, a színe is fakó, látszik rajta nem mosóporral mosott, és a selymesítő öblítőt sem ismeri.
    
    Szappant kapnak a máltaitól eleget, egész hónapban kitart. A múltkoriban egy doboz sört ajándékozott egyik sorstársának, hát az a balga, az összes szappanát neki adta. Elfogadta, de nem azért, hogy elhasználja, hanem, hogy kiporciózva visszaadja.  Nagy szükség van arra az ő sorsukban. Elég sok bűz tapad rájuk az utca porával elvegyülve, no, meg aztán ott a kocsma, a füst, a pia szaga, hát az bizony nem Chanel illat, az már biztos! Ha még ezt tetézi a személyi hygiene hiánya, gyomorforgató lehet, az már tragédia kategória.
    
    A nap lemenőben volt, amikor közeledett a kocsmához. Kinyitotta az ajtót, szürke füstködbe burkolódzott a helyiség, csak a söntés volt megvilágítva, hogy a bizonytalan járásúak, és a rossz szeműek is odataláljanak. Estefelé hangos a szó, az efféle intézményben, jobbról, balról folyik a diskura, itt-ott csendes disputa, a hangok kavalkádja. A sarok felé vette útját, volt ott egy üres asztal.  Jól esett beteg lábainak a pihenés, reggel óta állni nem gyerekjáték. Talán tíz perc telt el, amikor a kocsmatulajdonos odament.
    -Mi van, öreg, sziesztázunk, vagy csendes pihenőt tartunk, arra ott a parkban a pad, ha nem találsz oda, majd megmutatom! –sziszegte fenyegetően a kigyúrt alak.
    - Óh, mindjárt fogyasztok, csak kicsit megpihentem  –válaszolta alázatosan.
    
    Nem is várt tovább felállt, és a söntéshez sétált.  Kért két kisfröccsöt, azért kettőt, mert így, egy úttal elrendezte a napi adagját.
    Az asztalhoz visszatérve, megkezdte élete filmjének vetítését...
     Kereste az elszakadt  láncszemet, ami ide vezetett.
    
    Egy kis gyereket lát, akinek a szülei dolgos emberek.  Szerény körülmények között, békességben élnek. Négyen vannak testvérek. Három fiú és egy lány. Az apjuk vasutas, az anyja nem dolgozik. Vasutas feleségek nem dolgoztak akkortájt, majorságot tartottak, gyerekeket neveltek, és az uruknak főtt ételt pakoltak az utakra, amit a kazánnál megmelegítettek, így mindig főtt ételt ettek. Iskolában nem volt semmi baj a gyerekekkel, édesanyjuk rengeteget mesélt nekik, a leckékben segített, vagy csak ellenőrzött. Haladtak is szépen. Lett belőlük szakmunkás-mester, tanár. Kis hősünkből technikus lett.  Úgy tűnt a családalapításnál vendég volt Fortuna, gyarapodtak úgy gyerekekben, mint anyagi javakban. Jóban is voltak Istennel, miért ne lettek volna, ha ilyen szépen éltek. Teltek az évek, ahogy a gyerekek nőttek, úgy szaporodtak a gondok. Szülei, egymást követve, igencsak rövid alatt, visszatértek a Teremtőhöz. Kezdett szétesni a család. Mindenki hajtotta a maga kerekét, már csak esküvők, és temetések hozták össze a famíliát.
    
    Saját családjában akkor ütött be a ménkű, amikor a gyerekek elhagyták a szülői házat, és ketten maradtak. Jó sok idő óta nem értette, mi lehet asszonyával, reggel semmi baja, délutánra általában ágyban találja. Hiába kérdezte, a megnyugtató válasz késett. Valami általános rosszullétről panaszkodott, de orvoshoz nem ment. Történt egyszer, hogy napközben hazaérkezett, mert egy fontos irományt otthon felejtett, ez oldotta meg a rejtély titkát. Jó minőségű pálinkás üveggel a kezében találta asszonyát, amint éppen az üveg szájával csókolódzott.  Még az ajtónyitást sem hallotta, mintha az üveg nyaka az asszony szájához tapadt volna. Azt hitte, megnyílik alatta a föld szégyenében, azért szégyenében, mert milyen balga, már régen észre kellett volna neki vennie, talán nem jutott volna idáig.
    A baj soha nem jár egyedül, mire észbe kapott, késő volt. A leleplezést az asszony nyílt alkoholizmusa követte. Hiába kérlelte, fenyegette, a rabságból ki nem szabadult, ez lett a veszte, a következő évben a mája elvitte. Nagyon megviselte, gyászát fel nem dolgozta, az önvád marcangolta, tehetett volna többet is, ha jobban figyel…
    Egyre elviselhetetlenebb lett önmaga számára. Kritikáiból intrikák lettek, amelyet nem néztek jó szemmel a cégnél. Főleg azért, mert világnézete sem egyezett a vezérekével. Saját igazságának egyre gyakrabban hangot adott. Keresték rajta fogást, amikor megtalálták, kipenderítették.
    Hiába ment akárhová munkát remélve, az ő korában már nyűg az ember, nem munkavállaló, így lett a munkásból földönfutó. Jöttek a számlák, a gyerekei éppen, hogy megélnek, tőlük még sem kérhet.
    
    Egyszer állt a buszmegállónál, észrevette a pénztárcáját, ellopták a zsebesek. Mit tegyen? Elinduljon gyalog, vagy kérjen?  A lábai már nem bírják a kilométereket.
    Megállított egy öregasszonyt, mert az olyan jóságosnak tűnt. Elmesélte szomorú sorsát, megnyílt a kopott buksza, és jutott belőle egy ötszázas. A néne épp, hogy tovább haladt, megállt egy öregúr, kétszázzal megpótolta. Jé, hát csak ennyi? Döbbent meg, a hétszáz láttán...
    Teltek a hónapok, a csekkek gyarapodtak, már a létfenntartása is bizonytalanná vált, enni is alig akadt, akkor eszébe jutott a buszmegállói kaland. Gondolkodott, mi lenne, ha…
    Gondolatait tett követte, térképet terített maga elé, tervet készített az útvonalakról, és útjára indult. Közben azért, az sem titok, hogy a borocskára ő is rászokott. Nehéz, kudarccal teli estéken, mi mást tehetett volna?  Arra azért vigyázott, hogy a mérték megmaradjon, részegre magát sose igya.
    A térképen szaporodnak a karikák, jelezve a megtett útját. Sok még az üres hely, évtizedig is eltarthat. De, ha elfogy az sem lesz baj, addigra betölti a hatvanötöt, ingyen utazhat, ha, meg nem szüntetik, majd a nyakába veszi a nagyobb városokat, ahol tiszta lappal kezdhet. Emlékszik még a régi szlogenre, mely így szólt: „Ismerd meg hazádat”, akkor nem tehette, most majd pótolja.
    
    Ma már az sem zavarja, ha valaki felismeri, valamiből élni kell, ezt mindenki tudja. Nem bűn ez, nem lop, csak kér, ha már munkát nem kap...

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b444
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 6., 23 óra

    

        Mihály fejfájásra ébredt. Talán az esti borozás foghatott ki rajta, latolgatta magában. Az a kevéske is megártott úgy látszik, hiába, nem bírja az alkoholt. Megszokott mozdulattal indította el a lejátszót. Pár pillanat múlva átölelte a zene lágyan simogató dallama. Beethoven, Schubert mellett mostanság Berlioz is jelen van az életében. Változik a világ, ahogyan, az ember is változik. Vannak dolgok, amire mostanában jobban odafigyel, és a régebben fontosnak tulajdonított tevékenységek elveszítik a jelentőségüket.

    

        Erősnek érezte magát az élet bármely területén, nagy harcosként tartották számon. Franciska is ezért csodálta fél emberöltőn át.

    

        Megszokta, hogy felnéznek rá, támaszt látnak benne, ez óriási önbizalmat és biztonságérzet adott.  Jó vezetőnek tartották a felettesei és a beosztottai egyaránt. Megtalálta az egyensúlyt, középen tudott maradni, megbíztak benne. Kritikus volt, de nem intrikus. A kritikát magán kezdte, azt a pontosságot várta el másoktól, amit magától is megkövetelt. Munkájában precíz, analitikus, szinte tévedhetetlen, bár tudta, hogy az ember munkájában benne van a tévedés lehetősége. Mások munkáját mindig becsülte, akkor is, ha nem volt tökéletes. Ilyenkor addig csiszolta a kolléga tudását, gyakorlatát, amíg az, magától tökéletest nem alkotott.

    

        Sok barátja akadt, persze voltak közöttük őszintén és olyanok is, akik kihasználták.

    

        Amióta a szomszéd eltávozott, nehéz terhet cipel, nem tudta kihez fordulhatna, hogyan mondja el, mekkora bajban van. Ha figyeltek volna rá, észrevették volna, hogy valami hibádzik körülötte. Senki nem jelzett vissza, és most itt van egymaga az elfelejtett tegnappal, a halvány emlékekkel.

    

        Holnap véget vet ennek az áldatlan állapotnak, felhívja a lányát és elmondja a problémáját. Meg kell beszélni a részleteket, nem tudja hol tart a folyamat, meddig lesz még előre…

    

        Rettentően megsajnálta magát, ettől aztán olyan dühös lett, hogy lecsapta a kávéscsészét a mosogatóba. Furcsa, ismeretlen zajt vette körül, amitől megijedt. Soha nem tett ilyet. Most még ez is, az agresszió megjelenése. ..

    

        Felismerte, olvasta a lánya szakkönyvében a lappangó tüneteit, nem kell ide szakorvos, már fel is felállította a rettegett kór diagnózisát, sőt azt is megállapította, a folyamat előrehaladott...

    

        Telefoncsengés szakította meg eszmefuttatását a betegségről.  Az esti találkozó egyik részvevője hívta, azzal az kérdéssel, hogy mikor ülnek le megbeszélni a további terveket, részleteket a közös munkával kapcsolatban. Nem értett semmit, pár másodpercig az elszakadt filmet próbálta előhívni gondolati vetítőjéből, de nem jött be semmi, se kép, se hang.

    

        Mentő ötlete támadt, hivatkozott egy baráttal folytatott fontos megbeszélésre, amit nem tudnak megszakítani, de ha befejezték, azonnal visszahívja, és visszatérnek rá. Megkönnyebbült, amikor lenyomta a telefonja gombját.

    

        Leült, két kezébe temetve a fejét rákönyökölt az asztalra. Próbált visszaemlékezni az elmúlt esti arcokra, mozdulatokra, beszélgetésekre, egyre több részlet jelent meg a szeme előtt, a beszélgetés foszlányai is kezdtek összeállni, de Zoltánnal kapcsolatban semmilyen munkakapcsolatra nem emlékezett, csak arra a vörös fiatal nőre, akit bemutatott neki, mint a kedvesét. Nem messze tőle foglaltak helyet, de hogy mikor ültek egymáshoz és mit beszéltek, az kiesett. Nyugtalanította ez a kínos helyzet.
        Lelki szemei előtt látta magát egy zárt intézetben, amint zavaros szemekkel néz a semmibe, vagy magában motyog, érthetetlen, monoton hangokat hallatva.

    

        Úr Isten, hogy fél ettől. Tenni kell valamit, hogy ne élje meg a borzalmat. Egyre jobban belelovalta magát a súlyos beteg ember szerepébe. Órák teltek el, és még mindig nem jutott eszébe semmi Zoltánnal kapcsolatban. Tenyere izzadt, a félelemtől remegni kezdett.

    

        Elővette a keresztrejtvényt. Tudta, hogy ez a legjobb "agyfényesítő". Zaklatottan kezdett neki, mégis ment, mint a karikacsapás. No, persze, hiszen aki ennyi rejtvényt fejt, az már álmában is látja a megfejtést. Minél jobban teltek a négyzetek, annál dühösebb lett magára. Most is a könnyebb lehetőséget választotta, dühöngött magára. Pedig, a nagy fenét megy...

    

        Egy árva szó sem jut eszébe a közös munkáról. Mit ígérhetett? Százszor feltette magának a kérdést.

    

        Amióta a szomszédot elvitték abba az intézetbe, ahol a magatehetetlenül ápolják, állandóan  magát figyelte. Ennek köszönheti, hogy felismerte a memóriája mennyit romlott, és az elméje megbomlott. Mostanában egyre több minden kiesik, nevek, dátumok.

    

        Azelőtt bezzeg, ő volt a lábon járó jegyzettömb. Semmit nem kellett felírni, nem is, olyan régen még a boltokban is megmosolyogta azokat, akik cetlit tartva a szemük előtt vásárolnak. Szemeit elhomályosították a könnyek. Bekövetkezett, amitől annyira félt, látta szegény szomszédját, és azt mi vár rá…

    

        Odalépett a faragott íróasztalhoz, kivett egy bőrmappát, amiben felesége tartotta a tej-csoki színére emlékeztető halvány levélpapírokat, amit egy svájci kiküldetése alkalmával vásárolt asszonyának. Mennyire szerette a szép borítékokat, képeslapokat, levélpapírokat, még a klinikára is magával vitte, utolsó leveleit is ilyenre írta.

    

        Az asztalra készített három levélpapírt, egy borítékot, és bélyeget. Nézte a búcsúlevélhez előkészített kellékeket, megjelent előtte felesége mosolya, a svájci üzlet, óriási papír-, és írószer választéka, a szebbnél szebb ajándéktárgyak, de a figyelmét csak a különleges színű levélpapír mappa vonzotta. Soha nem látott még ilyen szép száz darabos szettet. A boríték színe egy hangyányit tért el a levélpapírtól, szép harmóniát alkotottak így együtt. Maga előtt látta az eladó kedves mosolyát, hallotta udvarias hangját, ahogy ajánlotta az ízléses mappát. Vigyázott rá, a személyi poggyászában helyezte el, nehogy a pakolás közben megsérüljön, gyűrődjön.  Eredeti szépségében akarta átadni a feleségének.

    

        A következő kép asszonyának, gyermekes öröme volt. Ha valaminek nagyon örült, magához szorította, perdült vele egyet, majd felugrott,  és egy puszit nyomott az arcára.

    

        Egy pillanatra érezte azt az illatot is, amit annyira szeretett. Néha kinyitotta a szekrényt, és beleszippantott...

    

        Két üveg Fekete macska kölnivíz még ott árválkodott a szekrénypolcon.

    

        Berlioz zenéjének a kíséretében születtek meg a búcsúlevél első sorai. Kétségbeesetten törekedett, hogy fogalmazása érthető és követhető legyen. Fokozott figyelmét éles csengőhang hasította félbe. Morogva felállt, és az ajtóhoz indult. A kitárt ajtóban Zoltán állt. Zavartan néztek egymásra, majd a vendég megszólalt.

    

        -Ne haragudj, öreg, azért jöttem fel hozzád, mert hiába hívtalak. Dénestől kértem el a címedet. Tudod, a mi korunkban már előfordulnak memóriazavarok, nem veled beszéltem arról a munkáról, hanem vele, én meg téged zaklattalak. Dénes adta ide a telefonszámodat, mert elpanaszoltam, hogy mostanában sokat felejtek... Említette, hogy a lányod pszichiáter. Kapóra jött, hogy nem vetted fel a telefont, így nem halasztom tovább, feljöttem, hogy megkérjelek, beszélj a lányoddal az érdekemben.

    

        Mihály ezeket a szavakat meghallva, majdnem gyermekkori cimborája nyakába ugrott. Boldogan invitálta be egykori osztálytársát, megköszönve a látogatását.

    

        A barát távozása után hosszan elgondolkodott. Ideje megszabadulni a hipochondriájától és elfogadni a korral járó természetes tünet együttest. Például azt, hogy az időskori feledékenység nem mindig betegség, csak a korral járó folyamat.

    

        Apró miszlikbe tépte a búcsúlevelet, a mappát visszatette megboldogult felesége íróasztalának fiókjába...

    

         

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b445
Hozzászólások száma:0
2012, Február 10., 16 óra

    

        Hédi nagy izgalommal készült az osztálytalálkozóra. Új kosztümöt varratott magának. Nehezen szánta rá magát, nem akart flancolni, de nem érte be a derekát, a régi. Sokat spekulált mire kispórolta az árát. Szegénysége nem befolyásolta az igényességét. Mindig csak természetes anyagból készült kelméből állt a ruhatára, ami alig állt, pár egymással kombinálható kosztümből és blúzból, elfért egy kis szekrényben.

    

        Negyven ötször fordult meg az év örökké forgó kereke, a ballagás óta…

    

        A régi diákokat szétszórta a sors szele. A találkozókon is egyre több padra került virág…

    

        A közös misén, már az eltávozottak lelki üdvéért is szól az ima.

    

        Az idő kedvezett a jeles napnak, még is lassan teltek a padok, az osztály egyharmada hiányzott. Igazolást már csak az Úrtól fogadnak el...

    

        A prímás lányát hiába várták. Senki nem tudott róla semmit. Aggódni kezdtek. Julika precíz és pontos teremtés volt, minden alkalommal elsőként jelezte részvételét, és fizette be a költségeket. Fel kell hívni! Csalódottan állapították meg, a telefonja ki volt kapcsolva. Rossz előérzésük támadt. Fontolgatták, mit tegyenek, hogyan tudnák elérni. Az óra mutatói ballagtak, peregtek a percek, indulni kellett a misére. Aggodalmuk rányomta bélyegét a templomi áhítatra. Különösen Hédi érezte magát cefetül, a háborgott lelkiismerete miatt. Szemrehányást tett magának, amiért nem kereste meg a napokban. Régebben sűrűbben találkoztak.

    

        Összeforrt az ő sorsuk, az első közösen eltöltött iskolai nappal. Abban az időben is számított a származás…

    

        Hédi burzsuj gyerekként „egyébszármazásúnak” jelölve indult hátrányos helyzetűként, Julika cigányprímás lánya volt…

    

        Volt még egy osztálytársuk, akinek a szülei a háborúban menekültek, nagyon sokan voltak testvérek, ő volt a „menekült”…

    

        A három lány hamar összebarátkozott. Véd-, és dacszövetséget kötöttek egymással.

    

        Julikát fogadták be elsőként az osztályban. Szép, formás lány volt, szénfekete szemmel, éjfekete sűrű hajjal. Kissé csibészes mosolyával, s okos, korrekt gondolkodással.

    

        Könnyen tanult, mindig szívesen segített másoknak.

    

        A lányok a hátsó sorokban ültek. Akkor tájt még a kádergyerekeké voltak az első sorok. Némelyikük strébersége ma is szomorú emléket idéz fel bennük. Volt közöttük olyan, akinek a keze állandóan a tanár „szájában lógott”, úgy jelentkezett, hogy majd kiesett a padból. Az volt a legvidámabb pillanat, amikor felszólították.  Néha napján akkora sületlenséget mondott, hogy az egész osztály kuncoghatott rajta.

    

        Julika születés napjára, meghívták az egész osztályt. A köszöntőre mindig ugyanazok mentek el.   Volt három fiútestvére. Az egyik hegedült, másik citerázott, a harmadik zongorázni tanult, Julika fuvolázott. Zeneiskolába jártak, mind a négyen. Született zenei tehetségüket iskolázták.  A vendégeknek tetszett a rögtönzött koncert, jól érezték magukat. Szívesen időztek a családnál.

    

         

    

        Akkoriban az éttermekben élő cigányzene mellett vacsoráztak, szórakoztak az emberek. Julika édesapja a város előkelő éttermének a prímása volt. Minden este hófehér, ropogósra keményített ingben, kalocsai mintával hímzett, magyaros mellényében dirigálta zenekarát. Ismerték, szerették és tisztelték a városban a családot. Saját házukban laktak. Nem nagy luxusban, de igényes körülmények között éltek. Egy nagy könyvespolc kínálta az irodalmat a lakás nappalijában. A szülők nem voltak iskolázottak. Beszédükön érezni lehetett az olvasottságot, érdeklődést a világ dolgairól, és ami a legfontosabb, emberszeretet sugárzott belőlük. Julika édesanyja öltözködésében helyet kapott és belefonódott a cigány hagyomány, tarka hosszú bő szoknyát viselt. Csak vasárnap,

    

        a templomba menet öltözött „divatosan”, de kendő nélkül soha nem lépett az utcára.

    

         

    

        A lányok minden évben együtt vásároltak színházbérletet. Elválaszthatatlan bárátokká kovácsolta össze őket a megkülönböztetett származásuk. Piroskától harmadikban el kellett szakadniuk. Szabó édesapja megbetegedett, fonónő édesanyja nem keresett annyit, ami elég lett volna a család fenntartására, így neki is be kellett állni a sorba. A gyárból hamarosan ment férjhez. Mire a többiek érettségire készültek, ő az anyaságra.

    

        Julika vizsgái nagyon jól sikerültek, felvételizett az egyetemre. Kétszer utasították el, helyhiány miatt…

    

        Nem adta fel, harmadszorra bejutott. A gólyabálon megtalálta a párját, egy dunántúli fiúban. Óriási szerelem alakult a két fiatal között. Az okos, intelligens lányt hamar befogadták a fiú szülei. Kicsit féltek ugyan a falu szájától, de a fiuk boldogságának reménye mindent legyőzött. Két lakodalmat tartottak, egy falusit és egy városi cigányt.

    

         

    

        Julika köztisztviselőként ment nyugdíjba onnan, ahol diplomásként kezdett. A férje jó nevű jogászként praktizált, haláláig. Két diplomás gyerekük van, és négy unokájuk.

    

        Julika végtelen szerénységével, jóindulatával, alázatos intelligenciájával boldog családi értéket adott át a gyerekeinek, ami értéket teremtett.

    

        Szorgalmával, emberségével kivívta az emberek jóindulatát, szeretetét, sok igaz barátra talált.

    

        Az évek, évtizedek múlásával azok is megpróbáltak közelébe kerülni, protekciót kérni, ügyes-bajos dolgaikhoz, akik valamikor a kiközösítők táborába tartoztak. Soha senkit nem utasított el, mindenkinek kezet nyújtott…

    

        Vacsora alatt sokszor tekintettek az üres székre. A vége felé jártak a vacsorának, amikor nyílt az ajtó, tolókocsiban ülve, begipszelt lábbal, a menye kíséretében Julika. Egyenest a kórházból jöttek. A délelőtti nagy készülődésben baleset érte, és eltörte a lábát, a gipsz lassan száradt…

    

        Mindenki megkönnyebbült, Julika mosolyogva integetett. Vidám beszélgetésbe kezdtek, észre sem vették, mikor éjfélt ütött az óra. Készülődni kezdtek. A következő találkozó várakozásában és a boldog viszontlátás reményében köszöntek el egymástól.

    

         

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b447
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 10., 16 óra

    Hűvös napkeltére ébredt a kisváros.  A kertekre gyöngyharmatot szórt a reggel. Nedvesen kínálták magukat a parkbéli padok. Ünneplőben öltözött öregasszonyok tipegtek a templom előtt, misére gyűltek össze. Az ajtón kitóduló tömjén keveredett a kölnivízzel, amivel megszórták magukat.  A régi szekrény molyirtóval keveredett szúrós szagát igyekeztek tompítani a levendula és más virágok illatával. Talán ezért hívják szagos misének a vasárnapi nagymisét...

    Az öregek megadják a módját, ha Isten házába indulnak látogatóba.  Egyre több a molyrágta kalap és a valamikor szebb napokat megélt gyapjú kosztüm, nem telik újra. Szegény a nép.

    Sokat változott a világ. A munkában megfáradt kezekre itt-ott felkerült egy csipke kesztyű, ami eltakarta a bütykös, göcsörtös ujjakat. Az arcokról rég lehervadt a mosoly rózsája. Megint nehéz idő járja…

    Mise után azonnal szétszórodnak, kivárnak, hogy a rövid úton se kelljen beszélgetni.

    Valamikor a bölcsességet tanulni egymástól lehetett. A mise után csoportokban verődtek, megbeszélték a példabeszédet, meghallgatták egymást, majd otthon továbbgondolták…

     Várták a vasárnapot.

    Megváltozott minden, a szentbeszédet azonnal elfelejtik, ahogy az ajtón kilépnek. Nem, hogy átgondolják, sokan meg sem értik…

    Biblia is egyre kevesebb családhoz jut el.  A családok szétszéledve élik az életüket. Kinek van ma arra pénze, hogy mise utáni hétvégi közös ebédre hívja a családot? Egyébként is, a fiatalok többségét hét ökörrel sem lehetne elvontatni egy misére. Nem ismerik ők Istent, hiszen istentelennek nevelték őket.  

    A vasárnapi mise után a templomból kilépve minden hívő látja, amint a közeli padon egy szakállas öreg csendell. Nem mondhatni, hogy ápolatlan, de azt igen, hogy minden vagyonát a mellette lévő nejlonszatyorban tartja.

    Ha jobban figyelnének, észrevennék, hogy a mise kezdetén megáll az ajtóban...

    Nem gyón és nem áldozik. Mire kiérnek a hívők, már elfoglalja helyét Isten házának közelében.

    Így megy ez évek óta. Szinte észrevétlenül mennek el mellette. Nem tudni, keresné-e valaki, ha nem lenne ott.

    Soha senki nem köszönti, nem kérdeznek tőle semmit, kikerülik.

    Pedig! Senki nem tudhatja, ki fogja közülük egyszer felváltani…

    Neki is volt egyszer kacagó gyermekkora, járt iskolába, állítólag a Szovjetunióban egyetemet végzett. Onnan hozott feleséget. Vezető állásában addig maradhatott, amíg nem beszélt a megélt emlékeiről, és nem nyilatkozott meg a világlátásáról.

    Ellenség lett belőle, mert látott és hangosan gondolkodott.  Akikkel egykor  vadászni járt, már vad helyett rávadásztak, messzire hangzott a lövöldözésük zaja. Olyan messzire, hogy a megyében munkát nem kapott. Alkalmi munkából tengette az életét egy darabig. A felesége és a gyerekei szégyenfoltja lett. Nem kellett nekik a hatalom nélküli ember, aki másnak kertet ásott, vagy fát vágott. Hangot is adtak otthon ennek, a szemrehányás és veszekedések elől a kocsmába menekült. Talált olt cimborát, nem is keveset. Okos elméje a maligánfoktól, függően tompult estére. Családja felszámolta a megszerzett javakat, ami nem volt kevés, majd egy mámoros hajnalon, aláírta lemondó nyilatkozatát. A puccos csapat ezután az ország másik végébe költözött. A ráhagyott pénzből egy évig albérletbe költözött. Mikor a bugyelláris kiürült, csomagjával az utcára került. Az utca kemény „legény”, nem tűri a gyengéket, a betegség lett kísérője. Ismerősei megvetették, mert milyen ember az, aki a száját nem tartja, és a rendszer ellensége lesz, tönkre teszi a családját, mert a protektorok ajtaját bezáratta a vérei előtt…

    Hallgatott volna, és tolta volna tovább a szekeret, akkor most nem lenne az utca embere. Kiáltották felé a régi elvtársak. De, mily furcsa a világ, azok, akik hallgatták, és csodálták igazságát hirdető szavát, ők vetik ma meg.

    Ilyen a világ, kétszínű és igazságtalan. Nem volt helye egyik oldalon sem. Maradt a közép, egy pad a templomkertben.

    A volt pártitkár özvegye, kilépve a miséről, ájtatos arccal néz a távolba, mintha onnan várna fontos üzenetet…

    Néha odatipeg egy anyóka, elhívja dolgozni, de ez egyre ritkábban esik meg vele. Azt beszélik az egyedül élő asszonytól nem fogadott el pénzt, csak ennivalót. Volt is keletje a munkájának, amíg meg nem betegedett.Mikor már dolgozni nem tudott, többé nem keresték.

    Nem kell neki alamizsna, kalap sincs előtte, hogy aprópénzt szórjanak belé. Nem kért soha senkitől. Amint elfogytak a misézők, egyedül maradt.

    Egy anyuka érkezett a térre gyermekével a mise után. Kiflivel kezében szaladt az öreg felé a fiúka. Óvatosan nyújtotta kiflivégét a csöppség, de az öreg nem nyúlt érte csak rámosolyogott, szemében könny csillogott. A fiatalasszony mellé ült és kérdezett. Régen beszélgetett, csodálta magát, milyen felszabadultan mesélte el az életét. Félóra is eltelt talán, az anyuka megkérte, vigyázna-e gyermekére, amíg a közeli boltban bevásárol.

    Az öreg boldogan igent mondott, nem hitte, hogy szolgálhat még, segítséget tehet, rábíznak egy gyereket…

    A kisfiúval ketten maradtak, a gyerek pakolászni kezdett, kiborította a nejlon zacskó tartalmát. Két váltás fehérnemű, egy igazolványtárca, két pár zokni, egy pulóver, és egy neszesszer, benne olló, tű és cérna, ez volt minden vagyona. A kisgyerek a zipzárt elhúzta, az olló volt számára érdekes, ki is kapta gyorsan, majd elindult vele. Az öreg felpattant, utána iramodott. Maga sem tudja hogyan, pár lépés után utolérte és elvette kezéből az ollót. Zsebébe rejtette, és kézen fogva visszavezette a lurkót. Megnyugodva kezdett bele egy mesébe, ami arról szólt, hogy volt egy ország, ahol az emberek boldogok voltak, mindezt tehették szabadon, mert az Igazság uralkodott. Ebben az országban olyan emberek születtek, akik soha nem gyűlölködtek. Nem is volt rá szükség, mert mindenkinek volt hazaszeretete, és hite. Nagyon szigorú, de jólelkű oktatási minisztere volt ennek az országnak, úgy hívták, hogy Igaz Történelem. Az egészségügyi miniszter posztját, maga az Alázat töltötte be.

    Nem sorolta tovább, felesleges lett volna, hiszen jól megválogatta minisztereit az Igazság. Már csak egy valami maradt a meséből, hogy ki lesz az utódja Igazságnak, ha nagyon megöregszik. Nem kellett sokáig keresni, mert ott állt előtte a Jövő, olyan szülői háttérrel és mintával, amit ez a kis ember kap, méltó utód lehet.

    Eddig jutottak a mesében, amikor az anyuka megérkezett, két csomagot hozott. Az egyiket az öregnek, a másikat maguknak. Megköszönte a segítséget, majd elmondta, hogy a város végi hegyen, van egy kis építményük, vigyázni kellene rá, mert sok mostanában a betörés, ha ott töltené az éjszakát, megfizetnének érte.

    Okos ember volt az öreg és tájékozott, tudta ez egy kéznyújtás feléje, az ő érdekében. Természetesen megköszönte, de rögtön hozzátette, pénzt nem fogad el, viszont kér az őrzésért más. Szeretne minél többször vigyázni Bencére, ha a szülőknek munkájuk, vagy programjuk akad.

    Az asszony lehajtotta a fejét, hogy ne lássa a könnyes szemét az öreg és úgy válaszolt. Bencével ketten élnek, nincs senkijük. Bence apukája székely ember volt, súlyos betegség rabolta el tőlük fiatalon, a csillagok közé költözött, onnan vigyázza, hogy baj ne érje őket.

    Reggel is üzent, hogy erre jöjjenek, mert találkoznak azzal az emberrel, akit hamarosan új családtagként köszönthetnek.

    Egy váratlan pillanatban a gyermek felugrott a padra, s az öreg nyakába kapaszkodott, majd az ég felé emelte gyönyörű angyali arcát, és így kiáltott.

    -Nézd, Apukám, megleltük a Tatát!

    Ahogy felnéztek, egy bárányfelhő suhant át az égen a kibúvó Nap előtt, amely átölelve a három embert, szórva rájuk aranyló sugarát. Elindultak a kavicsos úton, a hegyi lakhoz, hogy együtt őrizzék a Reményt.

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b448
A bejegyzés nem kommentezhető
2012, Február 10., 16 óra

    Az asszony  tőlem kapta nevét. Gyermekkorom virágoskertjében nyílott a magas szárú lila virág. Nem volt hivalkodó, szerényen megbújt a liliomok és rózsák között, szára erősen tartotta a gyenge virágot. A kis virág akkor is bontogatta szirmait, mikor a rózsának, liliomnak már a szára sem emlékeztetett a virágcsodára. Előszobánk asztalának karcsú vázájában hosszú heteken át pompázott szerényen egy kis csokor a kert ajándékaként. Egyre kevesebbet látni belőle, legalább is ezen a vidéken, ahova a jó sorsom hozott, kevesen ismerik, vagy csak nem szeretik.

    Vasvirágot régóta ismerem, egy évtizedénél is több már, hogy hetente pár órát nálunk tölt. Anyósom éltében is így volt ez. A találkozásunkat tőle örököltem. Mind a kettőnknek fontos a magánélet szentsége, mégis akaratunktól függetlenül benne élünk egy kicsit egymás életében. Az évek során megtapasztaltuk, hogy megbízhatunk egymásban, így sok mindent megbeszélünk egymással. Meghallgatjuk egymást, elmondjuk a véleményünket, de a tanácsadásig soha nem jutunk, mert tudjuk a saját életünket magunknak, kell élnünk.

    Vasvirág elvált. Elképesztően sokat dolgozik, a gyermekét egy keresetből taníttatta. Amióta ismerem, egy kapcsolata van. Az első időben óriási szerelem volt az övék, jól érezték magukat egymással, annak ellenére, hogy a férfi elkötelezett. A házas embernek mindig voltak szeretői, Vasvirág mellett, azonban a rövid kalandok véget értek, kitartott az asszony mellett. Úgy érezték a lelkiismereten kívül, senki nem állhat közéjük. Azt hiszem nagy gond, lehet abban a házasságban, ahol az egyik fél mindig kikacsint, a másik meg eltűri.

    Amikor kiderült, a férfi felesége megkereste  az asszonyt, tettlegességgel akarta rávenni, zavarja el a férjét. Vasvirág hajlott volna rá, hogy véget vessen az áldatlanná vált szerelmes kalandnak, de  visszakönyörögte magát. Akkoriban nagy ígéretek is elhangzottak, célozgatások a közös életük megteremtésére. Az asszony elhitte, bízott benne, büszkesége ellenére, lenyelte a megalázás békáját. Teltek az évek. Minden maradt a régiben. A napi többszöri, azonos időbeli megcsörgetések tartották életben a kapcsolatot. Az addig egészségesnek tűnő férfi megbetegedett. A diagnózis súlyos keringési rendellenességet,  szívelégtelenséget igazolt, amiben minden pillanatban megtörténhet, a visszafordíthatatlan.

    Vasvirág az óta aggódik, mert szereti a férfit. Próbálná kímélni, de nem lehet. A férfi családja nem veszi komolyan a betegséget, orvosi tanács ellenére, a kímélő életmód helyett, egyre többet dolgoztatja, hogy a megnövekedett igényeket kielégítse. Több helyen dolgozik, így a családi kassza gyarapszik. Valószínű a megcsalt feleség ebben talál elégtételt. Néha egy-egy csillogó hajszál megtalálásakor balhézik egyet, majd tűr tovább. Vasvirág is ezt teszi, vár egy napra, amikor nem érzi magát kiszolgáltatottnak. Szeretne ő is egyenrangú társ lenni, nem csak szerető. Hiányzanak a meghitt beszélgetések, a közös bevásárlások, meghitt ünnepek és közös örömök.

    Karácsonyeste egyedül maradt, gyermeke a közösen elköltött ünnepi vacsora után párjával hazament közös otthonukba. Konyhai teendői elvégzése után beállt a zuhany alá. A meleg víz cseppjei hiába simogatták a testét, a lecsorgó sós könnyek az arcát ostorozták. Peregtek előtte a képek, amint a nagypapa csillogó szemű unokájával a játékház felé tart egy régebbi találkozáskor, és most itt a legújabb. Az ünnepi forgatagban, a mindig panaszkodó férfi vidáman kacarászva feszített a felesége mellett, a dugig megtöltött kosárral a kezében, akár a mintaférj benyomását kelthette…

    Vasvirág idáig jutott, amikor megcsörrent a telefonja. Nem rohant a törölközőért, mint máskor tette volna. Hagyta.

    A múlt foszlányképekben tőrt elő, lelkét mardosva. Száguld vele az idő vonata, gyermeke felnőtt lett, családot alapított. Messzire költözött, számára a hétvégi találkozások maradtak.

    A magánytól való félelem beléje furakodott, éveket adott magából, a fiatalságát feláldozva az egyre nagyobb bizonytalanságért. Vasvirág mostanában szomorú.

    Az  ápolt, szorgalmas asszonynak sokan udvarolnának, ez néha kacérrá is teszi, de soha nem cserélné fel a léha szeretőt, aki méltatlan a hűségére, mivel egyre többször megbántja őt, szinte sértőn hozza tudtára, hogy Ő a családjával más színvonalon él…

    A "hogyan tovább"-ot, kerüli, ha néha mégis szóba kerül a kapcsolat jövője, jön a magyarázkodás, egyre több, a "nem tudom", "nem úgy van az", "nem jól látod".

    Mint kívülálló úgy gondolom, ez már nem szerelem, csak egy kapcsolat, amiben Vasvirág a szerelmét, szabadságát, önzetlenségé adja, amiben a férfi jól érzi magát. Elfogadja a szeretők sorsát!

    Sajnálom Vasvirágot, mert egyre nagyobb a valószínűsége, hogy ez a félig beteljesített szerelem, annyira belevésődik a lelkébe, hogy komoly esélyeket, talán az igazi boldogságot szalasztja el.

    Sajnálom a megalázott, érzelmeiben kifosztott feleséget, aki igyekszik a látszatot fenntartani a „más színvonal” érdekében. Elfogadva a megcsalt asszony szerepét.

A bejegyzés közvetlen címe : http://tarogatohangjan.kepesblog.com/blog/b449
A bejegyzés nem kommentezhető
Névnapok
Hirdetés